Ideológia a hátterekről, egy- két és hárompontos perspektíva

A háttérrajzolás alapjai – A perspektívák

A háttérrajzolás igazi mumusnak számít a képregényesek körében. Míg a karakterek rajzolását viszonylag gyorsan és könnyen el lehet sajátítani, addig a különböző környezeti elemek, tárgyak és tájak igazi kihívásnak számítanak, nem csak a kezdők részére. Bevallom őszintén nekem se volt ez soha erősségem, de az évek folyamán rájöttem, hogy bizony a hátterezés kikerülhetetlen, és bármennyire is macerás, nehéz vagy épp idegtépő, szükség van rá ahhoz, hogy elégedetten summázzak egy-egy elkészült oldalt. Épp ezért is, mielőtt bármilyen technikai részletbe belemennék egy kicsit a hátterek felfogásán módosítsunk. Az aranyszabály: a háttér nem „jajdeutálomőketrajzolnimertbénavagyokbenne” dolog, csak és kizárólag pozitívan álljunk hozzá, mégpedig úgy, hogy igenis a képregényemmel egy világot akarok teremteni, és ezt a világot meg akarom osztani az olvasókkal. Tehát amikor hosszú órákig görcsölök egy-egy részletesen kidolgozott háttér fölött, akkor nem úgy gondolok rá, hogy nah odabiggyesztek egy fél tájképet vagy egy szobát, mintha valami vásznat akasztanék a karakterek mögé, hanem nyitok egy ablakot az olvasó előtt, hogy bekukkanthasson a karakterek világába. Helyesen tehát lehet jobb is lenne környezetnek hívni ezt a részt mintsem háttérnek, próbáljatok meg ti is eljátszani a gondolattal, hogy egy-egy karakter és jelenet mögé sokkal szélesebb, mélyebb nézetben odavetítitek a fejetekben a világképet, mint amennyit az adott képkocka megenged. Elég ha csak fejben… Ugye, hogy egész más színben látjátok a dolgot? Nem csúnya gonosz háttér, hanem világ, amit meg akarok osztani – mindig lebegjen ez a szemetek előtt, és higgyétek el, idővel még élvezni is lehet ebben a felfogásban a háttérrajzolást ;)

Persze az ideológia oktatás még koránt sem elég, így essünk neki konkrétabban a témának. Mi is kell egy jó háttérrajzhoz? Türelem és precizitás. Ezek nélkül nem fog menni, sose sajnáljátok rá az időt, de ugyanakkor fontos, hogy túlzásba se essen az ember – egyszerűen meg kell találni a megfelelő egyensúlyt a képkockákon belül. Ez elsősorban stílus és történet függő, míg pl. egy shoujo manga oldalakon keresztül elszórakoztatja az olvasót a mézes mázas effektekkel, mindenféle konkrét háttér nélkül, hiszen a fő hangsúly az érzelmi vonulatokon, és a karakterek belső világán van,  addig egy új, egyedi világra építő kaland/fantasy/sci fi történetnek elengedhetetlen eleme a történetnek otthont adó világ ábrázolása. Persze ez nem azt jelenti, hogy minden képkockát fűszálra pontosan ki kell dolgozni, mert a hátterekre is igaz, hogy sokszor a kevesebb is elég. Egy-egy kidolgozottabb beállító kép után nem feltétlenül kell mindent szuper részletességgel levázolni, hiszen már adtunk egy támpontot az olvasóknak, hogy hol is van az adott jelenet helyileg, és onnantól kezdve már kisebb részutalásokkal is összerakhatunk a fejében egy környezetet, mint valami puzzlet. Ez voltaképp csak tervezés kérdése, legjobb elsajátítási módszere a tanulmányozás és kísérletezés. Lapozzatok végig különböző mangákat, és koncentráljatok csak a hátterekre, nagyon jó megoldásokat lehet találni arra, hogy hogyan mutassunk komplett környezetet több kisebb egyszerű elem segítségével.

A perspektívák

Ez az a technikai rész, ami talán a legnagyobb kihívás minden lelkes képregényes számára, hiszen a kritikák szinte mindig tartalmazzák „a nem jó a perspektíva” kifejezéseket, és sokan nehezen bírkóznak meg ezzel a témakörrel. A perspektíva valójában nézőpontot jelent, de rajzolás során leginkább a horizontvonalas és eltűnési pontos szerkesztéssel azonosítják őket. Természetesen ez a lelke egy igazán kidolgozott háttérnek, de téves gondolás az, hogy szerkesztés nélkül nem lehet érzékeltetni a hátterek perspektíváit – sokszor egy kis elé-mögé helyezés a térben elég a háttérnek, és mindenféle szerkesztés nélkül konkrét és helytálló tartalmat kaphatunk, pl. egy karakter mögött egy másikat helyezek a térben és voilá máris térhatást kapunk pedig semmit nem szerkesztettünk.

Na persze nem lehet mindig az ilyen egyszerű megoldásokat alkalmazni, úgyhogy nézzük is a perspektívás szerkesztés alapjait.

Egypontos perspektíva

Ez a legegyszerűbb a perspektívák között, elvileg általános iskolában is fel kell bukkannia, mint rajz tananyag. Az alapja, hogy a végtelenben minden vonal összetart egyetlen eltűnési pontban, még akkor is ha valójában párhuzamos vonalakról is van szó. Konkrét szerkesztés terén ez a következőféleképp néz ki:

-          adott egy horizontvonal, ami elvileg mindent szem(avagy a kamera állás) magasságában metsz el, függetlenül a távolságtól

-          ezen a horizontvonalon helyezkedik el az eltűnési pontunk, ahova minden sík és vonal tart – ez a szerkesztésünk alappontja, mindent, amit el kívánunk helyezni a térben innen eredeztetünk

-          szerkesztési segédletként érdemes felrajzolni egy egyszerű „rácsot”, hogy könnyebben el tudjuk képzelni a végtelenben egybefutó síkokat

-          az egypontos szerkesztés esetében a testek felénk eső oldalai a horizontvonallal párhuzamosak, illetve arra merőlegesek – tehát vehetünk alapnak egy egyszerű téglalapot, majd a sarkaiból az enyészpont felé berajzolt vonalakkal téglatestet rajzolunk belőle

Kétpontos perspektíva

Egy fokkal bonyolultabb, mint az egypontos ábrázolásmód, viszont sokkal tetszetősebb, térhatásosabb képeket teremthetünk vele. Lényege, hogy két enyészpontunk van, és azok a síkok, amik az egypontos szerkesztés esetében a horizontvonallal párhuzamosak voltak itt ezekhez az enyészpontokhoz tartanak.

-          a szerkesztés kiindulásaként rajzoljunk fel a rácsot, majd rajzoljuk be a tárgyak „éleit”, amelyek a horizontvonalra merőlegesek

-          ha ez megvan egyszerűen csak be kell huzogatnunk a testek többi élét a megfelelő enyészpont irányába, és tádáám szép kétpontos perspektívás téglatestek

Hárompontos perspektíva

Ez már egy kicsit kemény dió, én mindenképp azt javaslom, hogy először az ember sajátítsa el minél jobban az egy és kétpontos szerkesztési módot, és csak utána kísérletezzen ezzel. Ahogy a nevéből is sejthető, lényege, hogy három enyészpontunk van, a korábban függőleges, a horizontvonalra merőleges síknak is mélységet adunk, így a tárgyakat mély vagy magaslati nézetből mutathatjuk be. Szó se róla, nagyon hatásvadász módszer.

-          Alapnak vegyük fel a három enyészpontot egyfajta háromszög alakban, függően attól, hogy alsó vagy felső nézetet szeretnénk, majd rajzoljuk be a rácsot (már ebből is látszik, hogy jóval összetettebb, mint az előző szerkesztések)

-          itt igazából bármelyik éllel kezdhetjük a szerkesztést, hiszen nincs stabil sík ami a horizontvonalhoz viszonyul, kinek mi fekszik jobban, én megszokásból itt is a „függőleges” síkkal szoktam kezdeni

Biztos vagyok abban, hogy ez nem egy szupertanulságos, lépésről lépésre leírás volt, de úgy gondolom, hogy a perspektívikus szerkesztés alapja nem egy olyan dolog, amit túl kell magyarázni, egyszerűen le kell ülni és csinálni, amíg az ember bele nem jön. Érdemes először egyszerű téglaformákkal játszadozni, a lényeg az, hogy fejlesszük a térlátásunkat, és rögzítsük az alapokat. Valójában tényleg nem egy bonyolult dologról van szó, hiszen csak vonalakat kell behúzogatni, a többi már csak részletkérdés. Ha már ráéreztünk a dologra, elkezdhetünk bonyolultabb dolgokat rajzolni (én pl. felhőkarcolókkal kezdtem) elkezdhetjük a formákat csonkítani vagy épp kiegészíteni, és persze elkezdhetünk más formákat is kiszerkeszteni, nem csak téglatesteket. Minél többet gyakoroljuk a dolgot, annál könnyebben megy majd, és idővel rádöbbenünk, hogy valójában még élvezni is lehet. J

Egy kis szerkesztés a gyakorlatban

A következő pár lépésben bemutatom egy szoba megrajzolását, egy kétpontos nézetben. Amire szükségünk van: egy kis plusz papír, két rajzszög, ragasztószalag és persze vonalzó. Amint azt láthatjátok az enyészpontjaim(rajzszögekkel rögzítve) nem a konkrét oldalon belül szerepnek, hanem mindkét oldalon megtoldottam a papírt, és azokon helyeztem el a pontokat, így egy nagyobb térben tudok szerkeszteni, ha közelebb lennének a pontok nagyon összezsúfolt és éles lett volna a perspektíva.

Mielőtt bármit is elkezdenék megszerkeszteni, felvázolom felülnézetből, hogy konkrétan milyen is a megrajzolni kívánt szoba. Nem kell pontos tervrajz, csak egy sacc/kb alapú firkálmány, hogy lássam mi mekkora és hol van.

Ha ez megvan egy két halvány vonallal felvetem az oldalra, hogy miként is képzelem el az adott panelt, és ez alapján beszerkesztem a szoba alapjaként szolgáló falakat. Ha ez megvan az előző segédfirkálmányt ki is radírozom.

A következő lépésben a nagyobb tárgyak körvonalait rajzolom be, mint pl. a szekrény, ágy vagy asztal.

Ha ezek a pontok megvannak fixen, akkor berajzolom hozzájuk viszonyítva a képen szereplő karaktereket, és adok némi részletesebb kidolgozást a felvázolt tárgyaknak, majd kihúzom a körvonalak egy részét, majd beszerkesztem a további elemeket a képre.

Ha minden szerkesztést igénylő dolog végül a helyén van, akkor nincs más hátra, mint kiradírozni a segédvonalakat, és berajzolni a legapróbb részleteket. Ezek már csak aprólékosságot igényelnek, szerkesztést nem, szóval csak idő kérdése, hogy mennyire dolgozzuk ki a részleteket. Mivel az én esetemben itt nem csak egy beállító képről van szó, de a főszereplő legszemélyesebb teréről is, nem volt kérdéses, hogy a legapróbb részleteket is szeretném megmutatni az olvasónak, és ezzel meginvitálni őt Skip szobájába. 

Summázva ennek a leckének a tanulságát csak annyit mondanék, hogy ne sajnáljuk az időt, gyakoroljunk sokat, és ne féljünk a hátterektől. Ne próbáljunk meg mindent saját kútfőből megszerkeszteni, helyette keressünk referenciaképeket, mert azok nagyban megkönnyítik a dolgunkat, és manapság bármiről lehet képet találni az interneten.

Persze arra ügyeljünk, hogy a referencia tényleg csak referencia legyen, ne másoljunk, tanulmányozzunk és gyakoroljunk, csak így válhatunk a világalkotás mestereivé ;)